2013. december 26., csütörtök

20

Na szóval itt van az utolsó rész :D őszintén megmondva összes történetem közül ez az epilógus tetszik a legjobban. szóval most büszke vagyok magamra . szóval az van h most veszek ki egy kisebb 'szabadságot' és januárba újult erővel térek vissza :) 

20. Epilógus
Szüleim a szavukat betartották. Rendesen bekeményítettek és erre már akkor rájöttem mikor az ominózus eset után haza hoztak. Az apám soha nem ütött meg, de mikor ez az egész Liames dolog kiderült és beléptünk a házba, egy szép nagy pofonnal gazdagodtam amit szerintem még nyugdíjas koromban sem fogok elfelejteni. Talán megérdemeltem, talán nem.
Tudtommal a szerelem az nem bűn. Attól még, hogy szerelmes lettem a tanáromba az pontosan ugyan olyan mintha szerelmes lettem volna mondjuk apám főnökébe. Nincs ebben semmi rossz, szerintem. 
Hát a szüleim szerint ez botrányos viselkedés és még bele gondolni is szörnyű, hogy pont az Ő lányuk csinált ilyet. 
Oké én megértem, hogy így ez az egész egy kicsit abszurd, de felnőtt vagyok. Tizennyolc éves akinek már nem lehet csak úgy parancsolgatni.
Igen az én elméletem szerint nem parancsolgathatnak. Az Ő elméletük szerint, egészen addig azt kell csinálnom amit ők mondanak amíg náluk lakok.
Mintha elköltözhetnék. Hisz kulcsra zárják a szobám ajtaját nehogy véletlenül valahova tudjak menni. A telefonomat és a laptopomat elvették. Csak mikor éhes vagyok akkor hagyhatom el a szobámat. De amint ettem vissza kell mennem a szobámba.
Se az anyám, se az apám nem beszél velem és még Ben sem szólhat hozzám mivel pletykákat oszthat meg velem. Csak a magántanárral beszélgethetek naponta aki egy nyugdíjas vén banya és nagyon nincs témánk. Tudom, hogy direkt kerestek ilyen magántanárt. Nehogy véletlenül megint szerelembe essek.
Esküszöm rosszabb mint egy börtön. Azt hiszik, hogy örökre bezárhatnak?
Hát az biztos, hogy a tervük bevált ugyanis esélyem sincs Liam közelébe menni. Napok óta semmit nem tudok felőle. Azt is csak Bentől tudom, hogy nem tanít és kaptak egy új tanárt. 
Engem nem is a bezártság zavar hanem az, hogy elszakítottak Tőle. Cseszett szar érzés mikor nem láthatod azt a személyt akiért akár az életedet is képes lennél oda adni. Hát én Liamért akár mire képes lennék. 
És ha bele gondolok, hogy erről az egészről csakis Rebeca tehet hányhatnékom támad. A csendes és kedves Rebeca támadt legjobban hátba. Ki hitte volna róla el, hogy képes lesz beárulni a dirinek. Egyáltalán hogyan jött rá? Máig nem tudom.
Célba ért mivel sikeresen elűzött maga mellől. Én csak lefeküdtem a pasijával, de Keaton nem szakított vele. Viszont Ő elintézte, hogy soha többé ne találkozhassak Liammel.
Vajon Liam mit érezhet? Hiányozhatok neki? Vagy pedig beletörődött, hogy soha többé nem lehetünk együtt? Azt mondta, hogy szeret! Akkor már csak nem feledkezik meg rólam. 
Annyira elviselhetetlen a hiánya, hogy ebbe fogok megőrülni. 
Engem nem érdekel ha a családból senki nem beszél velem és bezárnak a szobámba, nekem csak Liamre van szükségem. 
Az érintésére, a mosolyára a csókjára...

Halk kopogásra leszek figyelmes és gyorsan letörlöm a kicsordult könnyeimet az arcomról. Nem akarom, hogy valaki meglássa azt, hogy sírok. Nem látszhatok gyengének mert akkor a szüleim csak örülnének. De annyira fáj Liam hiánya, hogy képtelen vagyok magamba tartani a fájdalmamat.
Erősebben kopognak én pedig bosszúsan ülök fel az ágyamon.
- Basszus minek kopogtok? Mintha nem tudnátok, hogy idebent vagyok - ordítok idegesen majd a szobám ajtajához sétálok és mérgesen nyitom ki. 
Komolyan mi szarnak kopognak? Azért, hogy még idegesebb legyek?
- Így kell fogadni életed szerelmét Caro? - Ó. Te. Jó. Ég. Liam áll az ajtómba teljes életnagyságban. Hirtelen mozdulni nem tudok, csak bámulok rá, és még csak nem is pislogok ugyanis attól félek, hogy mindjárt eltűnik mivel csak egy illúzió és megint én képzeltem ide. - Mi az már meg sem ölelsz? - tárja szét a kezét.
Megrázom magam és a mutatóujjammal megbököm a mellkasát, hogy meggyőződjek róla tényleg igazi-e. Határozottan igazi. Ez az a pillanat mikor nem lennék a helyében. 
Egy sikítás hagyja el a számat és a következő pillanatban a nyakába ugrok, de olyan hevesen, hogy elveszíti az egyensúlyát és nem tud megtartani így mind ketten a padlón kötünk ki. Ő van alul én pedig egész testemmel rajta és ott csókolom az arcát ahol csak tudom. Nem ellenkezik hagyja, hogy csinálja, de mikor megunja, hogy nem tud rendesen megcsókol, két tenyere közé fogja az arcom majd kissé felemeli a fejét a padlóról és lágyan csókol meg.
Mintha újjá születnék olyan érzés fog el miközben az ajkait falom. Minden percét kiélvezem ugyanis ki tudja, hogy meddig fog tartani ez a pillanat. 
Érzékien csókolom, de nem állom meg, hogy ne sírjam el magam. Ezt mikor észre veszi, kissé elhúzódik tőlem és hatalmas szemekkel mered rám. Nem látott még sírni.
- Liam...- suttogom és végig simítok az arcán és csak gyönyörködök a tökéletességében. 
Hetek óra nem láthattam, nem érinthettem meg. És most újra itt van és a karjai között tart. Tuti, hogy csak álmodok.
- Miért sírsz Caro? - kérdezi csendesen és letöröl egy kósza könnycseppet az arcomról. Lecsukom a szemem és úgy élvezem az érintését. - Ne sírj, nem illik neked - mosolyog aranyosan és a derekamra csúsztassa a kezeit miközben én az ölében ülök és úgy bújok a mellkasába.
Egyikünket sem zavarja, hogy a folyosó padlóján ülünk miközben Liam a falnak van támaszkodva. 
- Annyira hiányoztál - szipogom és kezeimet a nyaka köré kulcsolom. - Szinte minden percben csak rád gondoltam és arra, hogy mikor találkozhatunk. - ismét elsírom magam, Liam pedig erősebben szorít magához. Úgy mint aki soha nem akar elengedni.
- Jöttem én volna előbb is, csak féltem.
- Akkor most, hogy-hogy itt vagy? - húzódok el tőle egy kicsit és kérdő pillantást küldök felé.
Tényleg, hogy hogy itt van? És a szüleim nem szólnak semmit? Csak úgy beengedték? Az kizárt dolog. Amúgy is túl nagy a csend az egész lakásban. Lehet, hogy otthon sincsenek.
- Ben mondta, hogy ma mennek el a városban. Mikor pedig kiléptek az ajtón Zayn megzavarta őket és elterelte a figyelmüket így elfelejtették bezárni az ajtót - meséli boldogan Liam én pedig ismét megcsókolom.
Mikre nem képes értem. 
- Beszéltél Bennel? - kérdezem kikerekedett szemekkel.
- Szinte minden nap - von vállat. - Muszáj volt hallanom felőled valamit. Bele haltam volna ha nem tudok rólad semmit - mondja és a nyakamba fúrja a fejét miközben és a hátát simogatom. - Annyira sajnálom ezt az egészet.
- Inkább nekem kéne sajnálnom amiért megbíztam Rebecába - mondom és ismét undor keletkezik a gyomromba mikor Rebecára gondolok.
- Nem szabadott volna engednem, hogy az egész balhét magadra vállald. - csóválja a fejét miközben a hajammal játszik. 
- Ez így jó ahogy van - mondom kedvesen és megcirógatom az orrát mire Liam felkuncog. - Már csak a hiányodat kell megszoknom valahogy. - húzom el a számat szomorúan. 
Liam e mondat hallatán elhúzódik Tőlem és megfogja a kezem. Látszik rajta, hogy valamit mondani akar csak nem tudja hogyan.
- Igazából pont ezért jöttem, hogy ezt megbeszéljük - kezdi komoran én nekem pedig rossz előérzetem támad. Mi van akkor ha szakítani akar velem, mivel rájött arra, hogy túl fiatal vagyok hozzá? Ugye nem tenne ilyet? Hisz ide jött meg minden. - Én nem tudok nélküled élni és Te sem tudsz nélkülem. Viszont itt vannak a szüleid akik nem engedik, hogy együtt legyünk.
Mint egy béna amcsi filmben. Igen csak ez a szörnyű valóság. Ráadásul nekem nem is mostoha szüleim akiknek a pénzem kell. Nem nekik csak a család jó híre a lényeg. És az nagyon nem jó hír, hogy a lányuk az angol tanárával jár. Pedig már nem is tanárom. Szívás.
- Nem értelek - húzom össze a szemöldökeimet értetlenül. Tényleg nem értem, hogy mire akar ezzel kilyukadni.
- Gyere el velem Írországba - nyögi ki végül mire az én szám a padlók koptassa. 
Na jó erre nagyon nem számítottam. Írországba Liammel? Persze tetszik az ötlet, de miért pont oda? 
- He? - igen Carolin ez egy értelmes kérdés. Liam elneveti magát és egy puszit nyom a számra majd izgatottan mesélésbe kezd.
- Az egyik egyetemista haverom Írországban él Mullingarban és ő is tanár. Múlt héten pedig volt meglátogatni én pedig elsírtam neki a bajomat. Remek ötlete támadt ami pontosan annyiból áll, hogy hozzá költözünk és taníthatok ott ahol Ő, Te pedig nyugodtan leérettségizhetsz. - meséli jókedvűen majd a következő pillanatban megint a padlón landolunk mert a nyakába ugrok.
Ez a legjobb ötlet amit valaha hallottam. Leérettségizhetek, Ő taníthat tovább és még együtt is maradhatunk. Kell ennél több?
- Mikor indulunk? - kérdezem vigyorogva miközben elválok az ajkaitól.
- Szóval benne vagy? Elköltözöl velem? - kérdezi csodálkozva, boldogan. Mosolyogva bólintok. - És mi lesz a szüleiddel? Nem érdekel, hogy nem fognak elengedni?
- Felnőtt vagyok és ez az én életem. Szeretlek téged és ezen nem tud senki változtatni - mondom egyszerűen.
- Én is szeretlek Caro. El sem tudod képzelni, hogy mennyire- mondja aranyosan majd ismét szenvedélyesen megcsókol.
Ki hitte volna, hogy egyszer pont az angol tanárom lesz az akibe fülig szerelmes leszek? Senki. Még magam sem. Azt hittem, hogy csak fellángolás az egész amit iránta érzek. De mint kiderült ez sokkal több annál. És tudjátok mit? Nem bántam meg mikor szeptemberben belé zúgtam. Sőt ha most kezdene el tanítani akkor is ugyan így csinálnék mindent.

2 megjegyzés:

  1. Annyira jó lett! Ez az történet a kedvencem az összes közül! Csak így tovább! :)

    VálaszTörlés